Zsóka néni

Szerintem minden családnak van egy Zsóka nénije. Lehet, hogy másként hívják, de ez a lényegen semmit sem változtat.

Zsóka néni 85 múlt. Nem sokkal, alig több, mint fél évvel, de még mindig ez a születésnap él emlékezetében a legszebben és legélénkebben. Mert erre csodaszép ajándék  érkezett, az egyetlen unoka - Angyalka Betti nevű kislánya - férjhez ment és gyönyörű, színes fotót küldött Zsóka néninek, melyre szép piros, kalligrafikus betűkkel rá van írva: Boldog születésnapot  kíván Bettike és Chad.

A fiúnak egy kicsit furcsa neve van, még nem tud magyarul, de már tanul. Valami diákcsere-programban ismerkedtek meg, aztán szerelem lett, s lám, már a dédunokát tervezik. Vagyis így reméli Zsóka néni, mert ezt még neki nem mondták. De természetes lenne, ezért gondolja. Bettikét sem látta tizenkét esztendeje, akkoriban még ötödikbe járt, amikor itt nyaraltak három napot. Azok voltak talán a legszebb napok Zsóka néni életében.

Persze, azóta sok dolog megváltozott, de egy fontos dolog soha: minden karácsony úgy telik, hogy Zsóka néni már hónapokkal azelőtt készül, tervez, vásárol, várja Angyalkát és családját. Aztán valahogy mindig másképp sikerül, közbejön valami fontos, halaszthatatlan ügy – többnyire Janinak, illetve Ian-nek, mert ott Svájcban így szólítják – s végül nem érnek haza. De elküldik postán a finom, meleg papucsot, meg a könnyű, puha, műszálas pokrócot, jól fog az majd a csíki hidegben. Zsóka néni kibontja a díszes papírt, majd szépen összehajtogatva odateszi a karácsonyfa alá – középre, hogy jól látszódjon. Utána gondosan ráhelyezi az ajándékokat, ez Angyalkától jött, hadd lássa mindenki.

Vízkereszt után majd megint becsomagolja az egészet, s elteszi a hátsó szobába a szekrénybe. Oda, ahová a tavalyi, meg a tavalyelőtti ajándékok is kerültek. Amikor hazajönnek a gyerekek, akkor majd előveszik, hogy legyen új papucs mindenkinek, de addig is maradjon meg szépen. Mert idén azt ígérték, hogy most már tényleg biztosan jönnek, ne is készítsen semmit Zsókamama, mert majd Angyalka főz. Ő csak irányítsa, s közben beszélgessenek. Istenem, de jó lesz, már alig várta.

Az idén amúgy is másképp sikerültek a dolgok, mint eddig. Zsóka néni már hónapok óta nagyon beteg, a cukorbaja súlyosbodott, a látása is nagyon megromlott. Járni is nehezen tud, a lábai nagyon dagadnak, a konyháig is csak bottal tud már eltipegni. Még szerencse, hogy itt lakik a szomszéd utcában a nagyobbik gyermeke, Dezső, aki éjszaka dolgozik, kenyeret, pékárut szállít a környék üzleteibe, ezért nem esik nehezére minden nap átjönni, előkészíteni az ebédet, munkába menet előtt a vacsorát, közben kicsit porszívózni, szellőztetni, bevásárolni, virágot locsolni – mikor mit kell. Dezsőnek nincs családja, az élete nem alakult olyan sikeresen, mint az Angyalkáé. Sokáig volt élsportoló, birkózott, még nemzetközi versenyekre is járt, nagyon ügyes volt. Aztán egy szerencsétlen esés következtében eltörött a bal karja, megműtötték,  de a csont nem jól forrt össze, sokáig nem tudta a kezét sem használni. Akkoriban minden rosszul ment, a műtét utáni héten csinos, fiatal felesége is elhagyta alig egy év házasság után,  s hogy ne legyen olyan nyomasztó a magány, évekig dolgozott éjjeliőrként. Azóta is nehezére esik az éjszakai alvás, ezért vállalta be ezt az áruszállítást is. Közben teljesen lemondott a sportról. Még néha elmegy a régi barátokkal focizni, de inkább a társaság, mint a sport kedvéért. Na meg a sört sem tudja velük együtt meginni, neki ugye este be kell ülni a furgonba.

Karácsony előtt két nappal, amikor már dupla adag kenyeret kellett az üzletekbe kiszállítani, csengett este a telefon.  Angyalka hívta: mégsem tudnak eljönni karácsonyra. Annyira sajnálja, de Ian cégénél év végi beszámoló lesz, muszáj elmenni. Gstaadban tartják az idén, fent a hegyekben, úgy, hogy utána ott kell maradjanak sízni is, ha már mindenki ott lesz...ilyenkor nem vonhatja ki magát egyik munkatárs sem, ugye az nem vetne jó fényt. Csak azt búsulja, hogy megígérte Zsókamamának, hogy együtt csinálják meg a töltöttkáposztát, a dédi receptje alapján.  Nos, akkor ugye ez is elmarad, pedig  annyira akarta. Dezső csendben hallgatta végig, nem váltotta fel, majd boldog ünnepet kívánt, s mondta halkan, hogy ő is nagyon sajnálja. Visszaült a furgonba,  végezte tovább a dolgát.

Éppen Gyímesben a felső boltosnéhoz rakta le a ládákat hajnali ötkor, amikor a vidám, megtermett asszonyság megjelent az üzlet előtt: szép jó reggelt, Dezső! Ügyes ember maga, szeretem, hogy mindig szépen behúzza a ládákat az eresz alá,  nehogy valami a kenyerekre hulljon, figyelem én régóta magát! Engedje meg, hogy karácsonyra adjak egy üveg pálinkát! Dezső csak nézett, hirtelen nem tudta mit válaszoljon, aztán elmosolyodott. Hát nagyon köszönöm, Juliska néni, de nem élek vele. Nekem örökké vezetni kell, tudja, ittason nem mehetek sehová. Hanem, ha lehet egy kérésem,  erősen megköszönném, ha adna egy fej savanyú káposztát helyette. Hát má’ hogyne adnék, kettőt is, lelkem, s futott a pincébe, hogy kihalássza a káposztákat. Aztán visszafelé a kamrában egyet gondolt, s leakasztott egy darab füstölt hasalját, olyan szép csíkosat. Becsavarta egy darab papírba, azt is a káposztás lábos mellé rakta. Igazán nem kellett volna, mondja Dezső, de Juliska nénivel nehéz szembeszállni. Még egy cuppanós karácsonyi puszit is nyom a férfi arcára, s elköszön: Isten magával!

Hazafelé néhány boltban összeszedte az üres ládákat, aztán Szépvízen letért, ki a falu végére, a rákosi útra: egy régi barátja lakott arrafelé. Visz nekik az ünnepekre egy kupa bort, s egyúttal megkérdezi ki vágott a héten disznót, honnan lehet pár kilónyi  friss húst venni. Elmennek együtt a szomszédba, legalább közben beszélgetnek. Aztán szépen bepakolják a húst is a lábos mellé, elbúcsúznak. Csaknem délre ér haza, épp elrakja a lábost a kamrába, máris indul ebédet adni. Míg Zsóka néni a felpockolt párnás ágyban kanalazza a levest és hangosan csicseregve ecseteli, hogy mit is fognak csinálni az elkövetkező napokban, amikor Angyalkáék itthon lesznek, addig Dezső a konyhában csendben a felső fiókban kutat. Hamar megtalálja amit keresett, a dédi receptes füzetét. Beteszi a kabátja zsebébe, majd rendet rak a konyhában, elmosogat, s elbúcsúzik. Megy, hogy egy kicsit pihenjen, mert egész éjjel dolgozott. De legalább ma éjjel már nem kell, mindent elintézett.

Este szép sorjában pakolta ki a holmit a konyhaasztalra, katonás rendben sorakozott a cserépfazék, a húsőrlő, a nagy tál, amiben az őrölt húst meggyúrja, a fűszerek, a lefejtett káposztalapik, a rizs, na meg a kockákra darabolt hús.  Háromszor is elolvasta, majd pontosan, lépésről – lépésre betartva az utasítást,  készítgette a töltelékeket. Eleinte nehezen ment - eddig még soha nem csinált töltöttkáposztát – az ujjai is vastagok, s rövidek  voltak, de lassan beleszokott, egyre ügyesebbek lettek a kis csomagok. Körbe-körbe rakta őket, mert így szép volt. A recept, pedig erről semmit nem mondott. Közben finomra, hajszálvékonyra vagdalta a kisebb lapikat, s egy-egy vágottas réteget is beiktatott a káposztasorok közé. Oda helyezgette a Juliska néni füstölt oldalasából vágott zsíros szeleteket is, majd újra tölteléket rakott. Hajnali ötre lett kész. Begyújtott alája egészen kicsi lángra, még egy lángfogót is rakott a fazék alá, s hagyta, hogy csendben fövögessen. Közben elindult karácsonyfáért.

A fát ügyesen befaragta a talpba, beállította  Zsóka néni  szobájába, majd az útmutatások alapján  feldíszítette a régi, még mindig szép – bár kissé megfakult - díszekkel. Még csak délután volt, de Zsóka néni már szépen felöltözött, mégsem várhatja ágyban fekve Angyalkát és az Angyalt. Végig dőlt a megvetett, rakottas terítővel letakart  ágyon és félóránként kérdezgette, hogy vajon, nem kellett volna már megérkezzenek a gyerekek...? Dezső mormolt valamit, hogy ő nem nagyon tudja, de előbb-utóbb biztosan telefonálnak, ha késnek, addig ő is hazaszalad, hogy szépen felöltözzön. 

Hét órára ért vissza, nagy kenyeres ládában cipelte a forró káposztásfazakat. Zsóka néni türelmetlenül toporgott botjával az ajtóban, biztosan valami baj van, mert még nem érkeztek. Tudom, mondja Dezső, telefonáltak, hogy nem tudtak jönni, valami sürgős dolog akadt. De Angyalka megcsinálta a töltöttkáposztát, s elküldte egy kamionsofőrrel, aki csomagokat hozott  a gyermekotthonnak. Még ajándékot is küldött, itt van a fényes papírban. Utána mentem, azért késtem egy kicsit. Végül is az a fontos, hogy nincs semmi bajuk.

Zsóka néni  csendben visszament a szobába, leült az ágyra, s mintha csak magának magyarázná: nem sikerült, valami közbejött. Majd meggyújtotta a gyertyákat és ketten elénekelték a mennyből az angyalt.

Utána Dezső megterített a szobában, szépen, fehér porcelántányérokkal, damaszt szalvétával és gyertyával. Kitette a tölteléket mindkettőjüknek, s nézte Zsóka néni arcát, aki a káposzta illatától megnyugodott, újra mosolygott és újra elkezdett csicseregni: már érzem az illatát, ilyen finom töltöttkáposztát soha senki nem tudott készíteni, csak dédi. Lám, annak idején mennyit tanítgatta a kicsit a konyhában, hát meg is lett az eredménye,  Angyalka pont olyan finomra csinálta: ezer közül is felismerném az illatát. De lehet, hogy még finomabbra, igen azt hiszem még finomabb, mert érzem, ebben benne van az én drága leányom minden szeretete, a Jóisten áldja meg érte!

Szelindek büszke vára

Mindig  lassítok amikor Szelindek határába érek, hadd lássam, áll-e még a büszke vár. Pedig már számtalanszor jártam arrafelé. Szelindek (románul Slimnic) neve németül Stolzenburg - ez, pedig büszke várat jelent. 

A vár keletkezéséről van egy legenda is, mely úgy szól, hogy élt egyszer egy varázsló, kinek három gyönyörű, okos és varázstudománnyal bővel megáldott leánya volt. Mihelyt eladósorba kerültek a lányok három herceg jött udvarolni, s ígérni nekik kincseket, jólétet, sosem-látott gyönyörű kastélyokat, csakhogy hozzájuk menjenek feleségül.

 A két elsőszülött leány büszke volt, beképzelt, irigy és arcátlan. A legnagyobbik Nagytalmács legmagasabb hegyét választotta ki, oda kérte építtetni minden idők legszebb, legnagyobb kastélyát. El is készült a kastély, egyetlen nap alatt, szépsége a lányéval vetekedett, s messziről jöttek csodájára járni a népek: úgy hívták, hogy az „ország koronája“.

A középső leány a Szelindek közepén magasló, meredek falú hegyet választotta magának, oda építtette szíve választottjával a „büszke várat“, mely alig három hét alatt el is készült, kevélyen magasodva a környező házak fölé.

A legkisebb leány szépsége még az első kettőén is túltett, de ő szerény volt és csendes, soha nem szerette a hivalkodást. Ő a megmaradt – nem túl magas - kisdisznódi kerek dombot választotta, hogy szerelme oda építtesse a neki szánt kastélyt. De azt is mondta, hogy egyedül semmit sem tud tenni, csak akkor, ha a Jóisten is segíti, ezért arra kérte a herceget, hogy építsen egy szerényebb hajlékot, de építsen mellé egy kis templomocskát is. ĺgy is történt, s lám, a három testvér vára közül ez az egyetlen, amelyik a mai napig épen, eredeti szépségében áll.

Túllépve a legenda kedves, kissé homályos világán: valószínűleg a XIII. században épült a szelindeki vár, talán egy korábbi templom alapjaira. A rákövetkező századokban bővítették, tornyot építettek hozzá, később, a XVI. században baromudvart csatoltak hozzá és egy 70 méter mély kutat is fúrtak a déli oldalon. 

Több, mint 3 méter vastag és 12 méter magas fal övezi a dombtetőt csaknem teljesen elfoglaló várat, őrizve azt, ami egykori gazdagságából megmaradt.

Mert a századok nem csupán építésről, hanem gyakori és súlyos ostromokról, rombolásokról is szóltak. Az idők során sokan szerették volna bevenni a várat, sokaknak sikerült is, hosszabb-rövidebb időre. Végül a XVII. században - a törökök támadásai elől -az egész falu ide menekült  és meg is menekült, ugyanis a masszív, erős falakkal körülvett, hegytetőn álló várat nehezen tudták volna a törökök megközelíteni és bevenni, ezért inkább továbbvonultak.

Ezután a falu közössége jobban kezdte értékelni a vár védelmi szerepét, s egy darabig nagy gondot fordított a karbantartásra.

Sajnos  1705-ben a kurucok elfoglalták a várat, s ami még szomorúbb: visszavonuláskor lerombolták a bástyákat, felgyújtották a tetőket. Nekilátott a falu újra a javításoknak, de már soha nem sikerült egészen befejezni azokat, nem készült el a védőfal sem egészen, így lassan-lassan téglánként épül le, tűnik tova az egykor oly büszke vár.

Persze, nemcsak a vár, hanem a hegy aljában – a templommal szemben  - álló egykori papilak is látott már jobb időket, noha a nyugatra települt egykori szelindeki szászok sok pénzt adományoztak a felújításra, karbantartásra.

Azért olyan fontos számunkra ez az épület, mert 1849 januárjában itt csatlakozott Bem József csapatához Petőfi Sándor, s a belépését megelőző éjszaka itt is szállt meg.

Ezt két emléktábla is jelezte a papilak oldalán, egyiken Petőfi, másikon Bem tábornok neve állt ezelőtt még két-három évvel. Mára sajnos csak az egyik van már meg, nem tudom, mi történhetett Bem József táblájával, miért vették le. És vajon, visszateszik-e?

Itt be is fejezhetném Szelindek történetét, de egy kicsit továbbgondoltam, s azon tűnődtem, hogy  vajon nem lehetne-e számunkra tanulság a szászok sok évszázados meséje? Vajon a büszkeség, az önzés, a gőg, az irigység és a széthúzás mire vezet.

Vajon elég bölcsek, összetartók és erősek vagyunk-e mi ahhoz, hogy megtarthassuk saját örökségünket, s nem szembesülünk-e majdan mi is olyan helyzettel, hogy a kilátástalanság miatt elhagyjuk szülőföldünket, s hagyjuk, hogy gyönyörű, büszke váraink, kastélyaink tégláit lassan széthordják, s építenek belőle istállót, vagy temetőkertet...?

Lehet, hogy épp most az ideje valamit elkezdeni, hogy ne így történjen – talán az is egy jó kezdet lenne, hogy az eddig történteket és nem-történteket számon kérjük. Kezdhetnénk a Bem apó táblájával, s folytathatnánk fogyatkozó erdeinkkel, örökségünkkel, jogainkkal... meg kéne tanuljunk számon kérni addig, amíg még emlékezünk. Amíg még tudjuk, hogy mit is kell eddigelé számon kérjünk. Mert az idő telik, mi pedig nagyon felejtünk...