Marrakech városát egy régesrégi karavánút köti össze Afrika középső részével, mely a Szaharán át egészen Timbuktuig tart. Korábban igencsak kemény vállalkozás lehetett átkelni az Atlasz hegységen, manapság azonban fantasztikus minőségű aszfaltút vezet a 2060 méteren vonuló Tizi n'Tichka-hágón keresztül, egészen a sivatag kapujáig. Azon túl - úgy gondolom - másfajta ösvények kanyarognak.
Amikor nekivágtunk a hegynek eleinte még zöldelltek az oldalakról lefutó vízmosások, patakok völgyei, de azután már csak dimbes-dombos, egyre szárazabb, egyre inkább csak bokros, bozótos tájon vezetett át az utunk.
Kétórányi kanyargózás után már fent is voltunk az átjáró közelében és megcsodálhattuk, hogyan készül közel 40 fokos melegben és 2000 méteres tengerszint feletti magasságban az aszfaltút, anélkül, hogy akár egy percre is fenntartottak volna a haladásban. Pedig dolgoztak keményen és kamion is jó sok volt. Na jó, ezt csak úgy megjegyeztem, nem akarok semmit semmivel összehasonlítani.
Odafentről fantasztikus a kilátás. Ha visszafelé, Marrakech irányába tekintünk, akkor a legfeltűnőbb a mélyvörös föld, melyet cserjés-bokros, néhol sziklás oldalak szakítanak meg. A legkevésbé feltűnők ezen a vidéken a hegyoldalban rejtőzködő falucskák. Valahogy úgy építik őket, hogy alig lehessen észrevenni a házakat, szinte tökéletesen olvadnak be környezetükbe és szinte megközelíthetetlen ösvények vezetnek odáig. Csak azon gondolkodtam el, hogy milyen lehet az ottlakók élete, ha naponta legalább kétszer, több kilométerre kell elgyalogolni a vízért. Ez a feladat többnyire a gyerekekre hárul, s ha csak egy kicsi kanna vizet bírnak cipelni, akkor nyilván többször kell menjenek vízért.
Ha eléfelé, délre, délkeletre tekintesz, akkor a még előttünk álló magas, sziklás hegyoldalak látványa fogad, s ahogy haladunk egyre kopárabb, sziklásabb oldalak kísérik utunkat.
A hágó legmagasabb pontján megálltunk egy kicsit szétnézni, megcsodálni az elénk táruló látványt. Hát bátran mondhatom, nem mindennapi kép tárult elénk.
Persze kereskedők útvonala ez, a jó kereskedők pontosan tudják, hová érdemes bódét építeni és kipakolni az árujukat. Hiába volt nagy a pangás a turizmusban, gyakorlatilag egyetlen áthaladó csoportocska voltunk aznap, csak sikerült valamit ránkbeszélni... na meg az ember sajnálja is szegény embereket idefent a hegy tetején, a semmiből próbálnak megélni. Ilyenkor mindig muszáj valami apróságot vásárolni.
És ugyanígy muszáj valami apróságot vásárolni a következő megállóhelyen is, hiszen itt a környező falvak asszonyai mutatják meg nekünk, hogyan készül Marokkó aranya, az argánolaj. Ők is ebből próbálnak megélni és tényleg egyedi termékeik vannak. A bemutató végén még argánolajas kenyeret és édességet is kóstoltatnak velünk, tényleg nagyon finom, főleg a mogyorókrémhez hasonló kenhető valami. Na de inkább szappant vagy krémet vesz ilyen helyeken az ember, mert haza is kell vinni az újonnan szerzett portékát.
Innen már elkezdtünk lefelé ereszkedni az Atlasz déli oldalán, a táj is változott, a sziklás hegyoldalak árnyékában szép, zöldellő patakmedrek haladtak a hegy lába felé. Ezeket a völgyeket gondosan művelték, egyetlen talpalatnyi föld sem állt kihasználatlanul.
Később a termékeny földcsíkok egészen eltűntek és nagyon száraz, köves, sziklás, homokos vidéken haladtunk.
És megérkeztünk Aït Benhaddouba. Vörös homokszínű házacskák, tisztaság és déli forróság fogadott a csaknem kihalt falucskában. Az első, negyven fok feletti hősokkot enyhítendő, betértünk a falu egyik kedves, hűvös éttermébe – ahol rajtunk kívül még 4-5 idegen ebédelt, azt hiszem ennyi volt aznapra az összes turista, aki el tudott jönni ide – és ahányan voltunk annyiféle finomságot rendeltünk. Itt a tajine a menő, ez egy cserépedényben készült egytálétel, amit lehet csirkéből, marhából, bárányból, vagy akár hús nélkül is, csupa zöldségből készíteni és ami nagyon finom. Bárhol lehet ilyent rendelni, mert mindenütt ízesen, szaftosan, fűszeresen készítik, nem lehet benne csalódni. És a mártás, amit a marokkói laposkenyérrel mártogathatsz alóla, na az egyenesen mennyei.
Új erőre kapva, s két-három üveg vízzel, fejünkön kalappal, kendővel felszerelkezve kimerészkedtünk a forróságba, időközben szerintem még melegebb lett, mint amikor érkeztünk, de álltuk hősiesen a sarat, vagyis a száraz homokot, mert víz még az 50 méter széles Ounila folyó medrében sem volt. Egyetlen csepp sem. Előbb a jelenlegi falucska csendes, kihalt utcáin battyogtunk a folyó felé...
... majd a hídhoz érve végre elénk tárult a vályogból épített csoda. Pontosan, mint a filmekben. Ezt nem véletlenül mondom, hiszen itt ebben az erődfaluban számtalan filmet forgattak, a leghíresebbek talán a Gladiátor, a Marco Polo, A Nílus Gyöngye, egy egész sor James Bond -film, A Múmia, Perzsia Hercege, Názáreti Jézus... s azt hiszem vég nélkül sorolhatnám, mert itt állítólag egyre-másra valami nagy filmet forgatnak.
Mielőtt átmennénk a hídon még szóba elegyedünk néhány tuareg árussal, olyan jól esett, hogy van itt valaki, akihez szólni tudunk, megcsodáltuk gyönyörű szőnyegeiket ( ha még egyszer eljutok Marokkóba, akkor egy ilyen színes, dűnemintás berber-szőnyeget fogok venni, olyan szép, olyan hangulatos, hogy jókedvre deríti az ember lelkét). Persze, van itt egy csomó ékszer, ötvösmunka, meg egyéb kincsek, de nekem a szőnyeg maradt a nagy kedvenc.
Míg a kiszáradt folyó feletti hídon átsétálunk, addig a vizet vivő fiatalember öles léptekkel halad előttünk, át a hídon, majd fel a sziklás hegyoldalon, egészen a tetejére... mintha neki nem ugyanúgy sütne a nap a fejére, mint nekünk 😊.
A híd túloldalán már az úgynevezett várfalon belüli faluban vagyunk, a falu mai napig is lakott, nagyjából mindenki a kézműves termékek eladásából próbál megélni. De nehéz idők járnak, mostanában sajnos igen ritka a vevő. Pedig az áru szép, a szőnyegek egyenesen fantasztikusak...
Egyik beugróban érdekes dolgokat mutogat egy férfi, kevés apróért örömmel fotóztatja magát az elbűvölt kígyójával, meg a skorpiójával. Örül, hogy végre valaki mellette is megáll, beszélget vele, mesélhet az életéről és a hobbijáról. Mondjuk azért a kedvenceit én nem simogatnám meg.
A déli várkapu
felé tartva hatalmas, bástyaszerű tornyok vannak, gondolom az emeleten ezekben
is laknak, míg az alagsorban és a belső udvarocskákban fásszín, raktárak,
állatoknak való karámok, kinti tűzhely, kemence, fazékban ebéd fő... itt
igaziból élnek emberek, nem csak egy film miatt jönnek ide. Kedvesen ránk
mosolyog az asszony, majd megy és végzi a dolgát tovább.
Ahogy a száraz folyómederben sétálva távolodunk egyre jobban rálátunk az erődre... igen, ez az a csodavár ami annyi filmest, megannyi drága produkciót idehozott, ez a látvány egyedi.
A túloldalra érve még néhányszor visszanézek, nem hiába vették föl a Világörökség listájára, fantasztikus ez a kép.
